Mint a sportoló, aki álmai klubjához került - Herman Ákos beszámolója

Közhelyes kezdés… Mint amikor az élsportolót szerződteti a világ egyik legnagyobb múltú klubja, ha úgy volt, ha nem (esetemben tényleg így van), a játékos azt mondja az első sajtótájékoztatóján: minden álma az volt, hogy ebben a csapatban szerepelhessen, és el sem hiszi, hogy mindez vele történik. Ezzel most a saját tiszteletkörömet is megfutottam az Origo és a Quart körül, és jelen esetben pont a játékos (tehát én vagyok) a hibás, nem pedig a rendszer. Ugyanakkor igazából tényleg csak ezen múlik. „If you can dream it, you can do it.” – ahogy Walt Disney is mondta.

Csak MA-sként lettem a PTE hallgatója, korábban a PPKE-n tanultam. Nagy váltás volt három év után kiszakadni a megszokott környezetből, és (remélhetőleg) két év kedvéért egy új közegbe csöppenni. Utólag visszagondolva, kellett. Sőt! Fokozva a szó erősségét: szükségem volt rá. Nem azért mintha bármi rossz lett volna Pesten, csak ott elfogadtam egy helyzetet, amibe belekerültem és látszólag nem akartam kimászni belőle.

Korábban voltam egyhónapos szakmai gyakorlaton egy országos napilapnál, néhány alkalommal nyomtatva is megjelentem. Eközben elkezdtem írni egy egyetemi oldalhoz, ahol később a zenei rovat vezetője lettem. Végül, mint a nagyobb internetes portálnál, naponta publikáltunk cikke(ke)t. Miután átköltöztem Pécsre, egy-két hónapig még dolgoztam az oldalnál, de mivel annak a felfogásnak a híve vagyok, hogy mindent addig csinálj, amíg élvezed, és nem munkaként tekintesz rá, tavaly október végén eljöttem a portáltól. Kellett egy kis feltöltődés, szünet, nem is értem, a nagyobb magazinok szerkesztői hogyan képesek minderre éveken keresztül.

Végül januárban, egy kis unszolásra, amelyért innen is köszönet mindenkinek (de komolyan, tisztára, mint egy focista, nem?), elkezdtem írni az egyetemi laphoz. Ekkortájt kezdett megfogalmazódni bennem, hogy próba-szerencse alapon, mert vesztenivalóm tényleg nincs, két helyre is elküldöm ugyanazt az írásomat. Persze ilyenkor ott van a félelem, hiába vagy magabiztos, hiába kaptál megerősítéseket, hogy jól írsz, és van x év is a hátad mögött… amikor várod az e-maileket, az mégis más. Főleg, ha csak hétfőn jut eszedbe, hogy pénteken küldted az üzeneteket, és talán nem is csoda, hogy az elmúlt két napban senki sem válaszolt.

Ahogy a Boomtown Rats is megírta: nem kedvelem a hétfőket. És így is indult a hét. A hetilaptól gyorsan válaszoltak, hogy a zene rovatnak nincs szüksége új emberre. Mondjuk pont ők voltak azok, akikhez kevésbé szerettem volna bekerülni. A másik viszont, tudjátok, a tipikus: „álom” kategória. A honlap (mert a hasonló jellegű magazin, a WAN2 megszűnt), amit tinédzserként kinéz magának az ember, és szeretne a szerzők közé bekerülni.

Igaz, hogy csak vendégszerző, azaz gyakornok vagyok (tehát fizetést nem kapok az írásaimért), de jól mutat majd az önéletrajzomban, hogy 2013-tól az Origón jelentek meg a kritikáim. Azt pedig végképp nem lehet elfelejteni, amikor a barátaim először írták, hogy látták a cikkemet a címlapon.

A munka igazából egyszerű: ha van egy ötletem, akkor jelezek, hogy írnék róla, és ha lehetőséget látnak benne, akkor készülhet is a cikk. Persze van, hogy a rovatvezetők szólnak, nincs-e kedvem erről vagy arról a témáról írni. Olykor több üzenetváltás is történik, mire végre eldől, melyik album(ok)ról szülessen kritika, melyik videó kerüljön be a klipszemlébe, vagy kiről írjak az ingyenzenéhez. Ahol egyértelmű gyorsaságra van szükség, az főleg a klipek világa, de a koncertekről szóló beszámolót is a következő reggelig kell elküldeni. Fesztiválidőszakban, amikor majdnem a teljes VOLT fesztiválról tudósítottam, fárasztó volt úgy, hogy napi 2-3 órát tudtam csak aludni. Mindez azonban megéri, mert tapasztalatot szerez az ember, beletanul helyzetekbe, és közben érdekes előadókkal hozza össze a sors, ha csak pár perc erejéig is.

Szóval ezekben a nagy kampányszövegekben, mint a „Just do it.”, vagy a „Yes, we can.”, van valami. Nem véletlen érték el olyan könnyen a hatásukat.