Jóban Rosszban stúdiólátogatás - Kiss Dóri beszámolója

Ciki, nem ciki, óriási Jóban Rosszban rajongó vagyok. Ne vessetek meg érte, este már van olyan fáradt az ember, hogy leragad a kereskedelmi csatorna nyújtotta örömök előtt, majd lassan a leragadás szokássá válik és egyes esetekben odáig fajul a dolog, hogy mára már 8 éves történetre tekint vissza. Velem így történt. 14 évesen még volt rá indok, ha az ember nézte, pláne, ha mondhatta, hogy: Apával együtt nézzük. Ma már nem érzem, hogy enyhül a gáz-faktor, ha hozzáteszem, hogy: Apával együtt nézzük.

Nem tudom megmondani, hogy mi ültet le minden hétköznap este 9-kor a TV2 elé, de az biztos, hogy ott találtok meg. A történet sablonos, még azt sem mondhatom, hogy megragad, de azért csak megnézem. Ha Max Weberrel beszélgetnék, biztos megdicsérne, hogy tipikus példáját hozom a tradicionális cselekvésnek, és igaza lenne, mert azt hiszem, tényleg a megszokás rabja vagyok.

A kezdetek kezdetén kitűztem magam elé azt a célt, hogy egyszer szerepeljek a sorozatban. Érdekel a színművészet is, a filmes világ, hogy zajlik egy forgatás, úgyhogy ezt még mindig nem adtam fel. Úgy vagyok vele, hogy ki kell próbálni mindent ahhoz, hogy azt mondhassam, hozzám ez vagy az áll a legközelebb, mert ha valamit nem próbáltam, lehet, pont az lenne a befutó. Itt kezdődik az igazi sztori, de jellemző rám, hogy mindig hosszú bevezetést írok… rossz szokás.

Tavaly, egy júliusi napon, épp napozásból beérkezve láttam, hogy facebookon versenyt hirdetnek a Jóban Rosszbannal kapcsolatban. Akik helyesen válaszolnak, azok között kisorsolnak 3 stúdiólátogatást, és a nyertesek magukkal vihetnek plusz egy főt. (Sajnos itt nem lesz olyan fondorlatos a helyzet, mint a Charlie és a csokigyárban, hogy kiderül, csaló az egyik nyertes és végül a kis mezei lányka jut el.) Szóval, gyorsan gépeltem a választ, küldtem is, és körülbelül 10 perccel később már el is feledkeztem a dologról, mondván: úgysem nyerek. Körülbelül 2 órával az akció után csörgött a telefonom. Nem akartam felkelni, mert épp rosszul voltam, de aztán a csoda kiült az arcomra: hááátha. A telefonhoz rohantam, felkaptam és ugrálva, sikoltozva hálálkodtam Noéminek, aki felhívott, és nyilván semmi köze nem volt az eredményhez, de azért csak ő volt az, aki közölte velem a jó hírt. Úgyhogy másnap útnak indultunk Budapestre.

A MÁV szolgáltatásait igénybe véve nem csoda, hogy egy órát késtünk, de előre kalkulálva az esetleges kavarodással, korábbi vonattal mentünk, hogy biztos ne legyen baj. Mikor kiértünk a Csillagvirág utcába, (aranyos nem? Csillagvirág Klinika a kórház neve a sorozatban) a színészek éppen cigiszünetet tartottak kint, az épület előtt. A stúdióba csak a személyi igazolvány felmutatásával lehetett bejutni, amivel jeleztem, hogy én nyertem a látogatást, valamint a kísérőmet - aki a tesóm volt – is azonosították. A hivatalos papírmunkákat letudva felmentünk a büfébe várakozni. Tátott szájjal figyeltem, ahogy a Rolandot alakító Seres Dani és a Viktort formáló Jánosi Dávid elmélyült vitát folytatnak valamiről. Szerintem az egyik jelenetről lehetett szó – sajnos nem hallottam, pedig füleltem. (Érdekes volt, mert éppen „nyári szünetet” tartottak, és nem volt adás. Az utolsó rész úgy ért véget, hogy Rolandra rálőnek és mindenki szorongva várja a szeptembert – vajon túléli-e? Hazahoztam a hírt a Balatonra, senki ne aggódjon, Seres Dani forgat=Roland túlélte!!) A Kondákor Zsófi - Kembe Sorel páros akkor még nem vállalta fel a kapcsolatát, de ahogy ott ültek egymás mellett, én már akkor mondtam a testvéremnek, hogy ebből lesz valami. És lám, lett is! Nagy szívfájdalmam volt, hogy a Tamás atyát alakító sármos Száraz Dénessel nem találkoztam. Azóta is űr tátong a szívemben…

Amikor megérkezett minden „nyertes”, elindultunk bejárni a helyszíneket. Egy világ dőlt össze bennem, de mégis menőnek éreztem magam, hogy beleshetek a kulisszák mögé. A Kék Macsek bal oldala már Pongrácz Péter irodája, ami egyben Roland és Betty irodája is, csak át kell rendezni. Szentesi doki lakása egyben a rendőrségi szoba is, de kis átalakítással már a zárka, a múltban viszont Tamás atya kis lakása volt. Az orvosi szoba egyben vizsgáló, műtő és kórterem is, éppen, hogy van berendezve. A sok pakolás miatt – az egyes helyszínek átrendezéséhez – minden „szoba” kicsit kaotikus volt, egymáson a székek, feltorlódva a bútorok, csak hogy a mellette lévő „helységben” lehessen forgatni. A hosszú folyosókat csupán egy rövidke szakasz alkotja, csak nagyon-nagyon ügyesek az operatőrök.

Amikor néztem a sorozatot, mindig azon gondolkoztam, hogy a kisboltba vajon minden nap friss pékárut visznek, vagy az már ezer éve megkeményedett, netán valami túl eredetinek tűnő műanyag… és képzeljétek el, elfelejtettem szemügyre venni. Azóta is haragszom magamra.

Kiderült, hogy a forgatások során előfordul, hogy egy szereplőnek hirtelen el kell mennie, olyankor mindent lefényképeznek, hogyha legközelebb folytatják a jelenetet, nehogy valami baki legyen. Megtudtam, hogy nem sok kamerával dolgoznak, így egy jelenetet többször is fel kell venniük ahhoz, hogy egy drámai beszélgetés során ide-oda váltogatva mutassák mindenkinek az arcát, netán a csoportot egyszerre. Az öltözőkben külön állványon áll minden szereplőnek a temérdek ruhája. Sajnos a színészekkel nem tudtam beszélgetni, pedig érdekelt volna, hogy vannak a forgatások beosztva, hogy tanulják a szöveget, stb.

Imádtam ott lenni, később vissza is tértem egy szereplőválogatásra, azóta pedig várom a jó szerencsét és a telefonhívást, hogy pont egy 22 éves, barna hajú lányt keresnek, és már repülök is. Ha így lesz, szólok!

Előző blabla 1/2 Következő