Az a sötét, havas kisváros – Szántó Bianka beszámolója

 Az Erasmus programról mindig is azt gondoltam, hogy életem eddigi legnagyobb kihívása lesz. Már az egyetem megkezdése előtt foglalkoztatott az ösztöndíj, de csak akkor jelentkeztem, amikor már az utolsó évemet kezdtem a Kommunikáció szakon.

Abban az egy hónapban a papírmunkák fontosabbnak tűntek minden másnál – stresszes dolog felvenni a kapcsolatot egy külföldi egyetemmel, még akkor is, ha van segítségünk hozzá. Sokáig egyedül éreztem magam a problémákkal, habár a családom és a barátaim mindenben segítettek. Nekik könnyű, nem nekik kell repülőre ülni és száműzni magukat egy idegen országba, ahol ráadásul hideg van!

Ahogy az lenni szokott, minden egy csapásra elrendeződött, amikor megérkeztem a Jyväskylä-i vasútállomásra. Az idő felgyorsult, minden nap új emberekkel és új élményekkel találkoztam. Furcsa módon, mindenki mindenkinek a barátja lett egy pillanat alatt.

Néhány hét elteltével, amikor már bekuckoltuk magunkat a Student Village-be, kialakultak a „klikkek” – mindenki csatlakozott azokhoz, akikkel naponta találkozott. Néhányan 3-4 szobás lakásokban laktunk nagy konyhával, ami tökéletes volt kisebb összejövetelek lebonyolítására. Biciklivel közlekedtünk mindenhova (igen, a hóban). A campuson a legjobb dolog az étkezés volt: 5-6 menza működött, ahol volt diákmenü, salátabár és rengeteg kenyér.

A tanulás nem okozott gondot. A finn iskolarendszer az egyik legjobb a világon, de büszkén mondhatom, hogy megálltam a helyem. Szerencsére nem kellett túlzásba vinnem a kurzusfelvételt, mert végzősként alig volt szükségem kreditre. Finn és amerikai tanáraim is voltak, így még több tapasztalatot gyűjthettem a különböző nemzetiségekről. 

Mindig megkérdezik, mi volt a legjobb és a legrosszabb dolog az Erasmusban. A legjobb az volt, hogy rengeteg embert megismertem a világ minden tájáról. Itt ki kell emelnem, hogy a sok országban működő Friendship Family Program segítségével összebarátkoztam egy finn családdal, ami életre szóló élményeket adott. Emellett az Erasmusos diákokkal kirándultunk Lappföldre.

A legrosszabb a búcsúzás volt. Amikor kiutaztam, az volt a legnagyobb problémám, hogy itt kell hagynom a családomat és a barátaimat 5 hónapra. Amikor viszont elérkezett a kinti búcsú ideje, rájöttem, hogy az kétszer ilyen nehéz. Elbúcsúzni úgy, hogy talán soha nem találkozok azokkal az emberekkel, akiket annyira megszerettem, összetörte a szívemet. Ha őket nem is, de az élményeket magammal hoztam, és biztos vagyok benne, hogy egyszer még visszatérek abba a sötét, havas kisvárosba.  

Szántó Bianka

 

Previous blabla 1/4 Next